DHL’s Disaster Response Team Awaits Green Light for Myanmar Mission
On Saturday May 5, Myanmar’s Irrawaddy delta region was struck by Cyclone Nargis. The devastation and loss of life is significant, with many estimates suggesting that over 80,000 people have died – with many more injured and homeless. The current situation is serious, and we are thankful that all employees of our independent agent in Myanmar are accounted for.
DHL's Disaster Response Team (DRT) has been activated and is awaiting a UN mandate to commence deployment. A DHL DRT member is already on the ground in Rangoon, the capital, to support efforts to facilitate the deployment in as efficient manner as possible. A detailed update regarding specifics of the deployment will be shared as soon as we have more information. Meanwhile, DHL has already dispatched relief supplies to support the staff of our independent agent in Myanmar, and is providing overall support to relief efforts being organized out of Thailand.
On behalf of the entire DHL organization we encourage people to support the relief efforts through cash donations, via appropriate channels, like Red Cross and UNICEF. DHL is also exploring other channels to accept monetary donations; we will let you know about these options soon.
Engedjenek meg mindjárt az elején két - nem is, három - személyes közlést. Egy: négy hónapja vagyok az Egyesült Arab Emirátusokban, és először vagyok a mai, trendi kifejezéssel élve: "expat". Kettő: még életemben nem vettem részt Red Bull Air Race versenyen, tévében sem láttam; azon kívül, hogy a sportág megalapítása Besenyei Péter nevéhez fűződik, és azon kívül, hogy bohém koromban, homályos estéken magam is fogyasztottam a névadó energiaitalból, semmilyen kapcsolatom nem volt még ezzel a versennyel a péntek délutáni kezdésig. Három: elég meleg volt Abu Dhabiban, úgy 37 fok körül, és lehet, hogy ez is lágyított az agyamon meg a szívemen. Szóval, most nem egy hagyományos sportbeszámoló következik, hanem inkább az, hogy küldök innen egy érzelmes képeslapot arról, mi történt 2008. április 11-én Abu Dhabiban.
Frissen megismert magyar társainkkal az út az Emirátusok fővárosába leginkább arra emlékeztetett, amikor egy környező országbeli rockfesztiválra tartunk: az autópályán péntekhez (azaz az itteni hétvége kezdetéhez) képest erősebb forgalom, a benzinkutaknál telt ház, izgatottan feltankoló népek, az Abu Dhabi-i Marina Mall plázában a szükséges kiegészítőket kajtató anyák és lányaik (víz, napolaj, sapka, kendő, kempingszék), a parkolókban egymást üdvözlő ismerősök. A különbség csak annyi volt, hogy a mellettünk leparkoló autók mérete és átlagfogyasztása a T-34-es tankokéval vetekedett, továbbá az, hogy a városban és azon kívül egyedül én voltam hosszú hajú, csak nálunk szólt rockzene a kocsiban, és a sör alkoholmentes volt.
Mikor megérkeztünk a külön a magyarok számára, egy itt élő lelkes szervezőnek köszönhetően kordonnal leválasztott (!) nézőtérre, egy felettébb szokatlan jelenetsor és egy régi-új érzés minden előzetes felvezetés nélkül egy modern népmesébe csúsztatott bele. A korlátnál álló két biztonsági őr még fel sem tudta tenni a kérdését, hogy miért is szeretnénk mi a piros-fehér-zöld zászlókkal bevont napernyők közé hatolni, mire megjelent két hölgy, mosolyogva, bemutatkozott és felkötött a csuklónkra egy-egy nemzetiszínű karszalagot, minek következtében, mint Iggy Pop előtt a Szigeten, úgy nyílt meg előttünk a kordon. Hoppá, piros-fehér-zöld VIP-passz! Úgy éreztem magam, mint második nap az óvodában, amikor már mindenki a barátom volt.
Furcsa, szokatlan melegség és ámulattal vegyes izgalom járt át, amit még véletlenül sem lehet az alkoholmentes sör számlájára írni. Teljesen nevetséges, hisz gyakorlatilag csak arról volt szó, hogy a gyep egyik oldaláról a másikra léphettem, de mégis, abban a pillanatban azt éreztem, amit már nagyon rég nem: de jó most magyarnak lenni. Szóvá is tettem, milyen rég nem éreztem ilyet, amivel nem szereztem osztatlan sikert az ott álló fiatal lányok körében, és abban a pillanatban meg is fogadtam: nem, most nem hagyom, hogy ezt az érzést bármi is elvegye tőlem. Csendben maradok, nem közlök, nem vitatkozom, csak figyelek.
Annyira jól ment ez a figyelés dolog, hogy egy perccel később már zserbóval és almás süteménnyel a kezemben álltam, mert feltűnt, hogy a vízparti korlát mellett egy hölgy körül nagy a forgalom. "Vegyen még, itt ne maradjon nekem!" - mondta kedvesen, ellentmondást nem tűrő, nagymamás vendégszeretettel a teljesen piros-fehér-zölddel díszített hölgy, és hirtelen a zsebemhez kaptam kölniért, hogy meglocsoljam. Ilyen csak húsvétkor van, vidéken. Nagy családi körben. Aztán újabb magyarok léptek oda hozzám, bemutatkoztak, beszédbe elegyedtünk. Az első kérdés itt nem az, hogy honnan jöttél, mivel foglalkozol, jobb-e vagy bal, Fradi-e vagy Újpest, hanem hogy: mióta vagy itt? (És hogy még meddig vajon?) A szokatlanul barátságos közegben az első, ami feltűnt, hogy itt nincs meg az a távolság, az a megtörésre váró jég, ami otthon mondjuk egy házibulin, céges partin vagy bárhol tapasztalható, ahol háromnál több ember gyűlik össze, és ketten nem ismerik egymást. Olyan volt az egész, mintha rokonlátogatóba mentünk volna.
Figyeltem tovább. Emberek fotózták egymást; odajöttek hozzánk, hogy lefotózhassanak, és boldogok voltak tőle; mindenki sikított és éljenzett, amikor a kivetítőn feltűnt Besenyei Péter, majd Budapest látképe ("úúú, ott akarok most lenni! - kiáltotta egy fürdőruhás lány a kanyargó Duna láttán, pedig arrafelé biztos esett épp az eső, a Lánchídon biztos megint dugó volt, és emberek biztos egészen más hangulatban álldogáltak kordonok előtt vagy mögött zászlójukkal a nyakukban); szendvicseket csomagoltak ki; hűtőládákat nyitottak; zászlót bontottak vagy éppen azzal lakossági trance-re dervistáncot jártak; csevegtek; bazsalyogtak, szóval: jól érezték magukat. És akkor, ahogy feküdtem a fűben, hirtelen rádöbbentem, hogy van itt valami a levegőben, amit otthon évek óta nem tapasztaltam ekkora, egymást csak félig-meddig vagy egyáltalán nem ismerő közegben. De mi ez? Nyugalom_ jó kedély_ szeretet. (Mondtam, hogy nagy szavak következnek.)
Egy kicsit ugyan békeidőket idéző majálisfeelinggel vegyes felebaráti, picit talán a honvágy által elemelt szeretet volt ez, de kétségkívül ott volt. Jó, az tény, hogy az Arab-öböl partján, a világ egyik legdrágább és legnagyobb körültekintéssel valótlanra megépített városában, ami úgy néz ki, mint egy nagy tengerparti makettkertváros a Holdon (tele parkokkal, óriás villákkal, palotákkal, mérsékelt méretű felhőkarcolókkal, virágokkal, pálmafákkal, tiszta utcákkal, tükörsima, hibátlan utakkal, magazinarcúra plasztikázott, fekete kendős nőkkel, magazinarcúra plasztikázott, fehér köpenyes férfiakkal és a Föld kétszáz nemzetének színes bőrével), ennek az érzésnek nyilván könnyebb dolga van a felszínre törnie, mint otthon, például a Blahán, de akkor is. A magyar "táborban" a hangulat egyszerűen - ahogy mondtam - népmesei volt. Bájos, megejtő, lelkes(ítő). Idealisztikus.
Ez a tőlünk körülbelül húsz méterre, egy pulpituson álló angol kommentátornak is feltűnt, mert az amúgy (egy-két kisebb bakit leszámítva) parádésan megszervezett és lebonyolított verseny és műsor vezetése közben többször is megszólította a magyar szurkolókat, sőt a végén, amikor Besenyei (egyéb nevein: pítör beszenei, becsení, beseni) vigaszágon indulhatott a harmadik helyért, nem szégyellte nagy közönség előtt bevallani, hogy ő neki drukkol, vagyis nekünk drukkol, annak érdekében, hogy ő nyerjen. Egy perccel később aztán, amikor szóba került az angol versenyző, eszébe jutott, hogy talán ilyet nem illett volna mondania, neki, mint műsorvezetőnek, hogy a magyarnak drukkol, és ezt azzal igyekezett jóvá tenni, hogy felszólította az angol drukkereket is, hogy "csináljanak egy kis zajt", de egy darab se volt a környéken.
Operatőr viszont annál több, akiket az egyetlen falkába verődött, zászlólengető csoporthoz, tehát az egyetlen, az eseménynek megfelelően viselkedő táborhoz - vagyis hozzánk - rendeltek kamerázás céljából. (Egyébként a versenyt lebonyolító és közvetítő stáb 400 tagú volt, és még a sirályokra is szereltek kamerát. Félelmetes, mi technikát vetettek be és mozgattak meg erre a rövid négy órára.) És ha Besenyei (beszenej) nyer, valószínűleg az operatőrök fizetésemelést kapnak.
De nem ő nyert, hanem a brit Paul Bonhomme, aki még laikusszemmel nézve is megérdemelte ezt: láthatóan jobb volt a többieknél. Akik mind tökéletesen őrültek és ezért szeretni való figurák. Mert ki az az épeszű ember, akinek az a legjobb szórakozása, hogy 10 G gyorsulás mellett műanyag, felfújható lufibólyák (szakszóval: pilonok) között repked, szlalomoz fejjel lefele, nagy szélben, hőségben? (Az egyébként igen jó humorú és szintén profi mód teljesítő angol kommentátor -"óóó, hát Paul annyit vert rá ebben a körben a többiekre, hogy nyugodtan megállhatna egy teára meg aprósüteményre, és még mindig nem érnék be" - tett is egy kísérletet arra, hogy elmagyarázza, milyen lehet, amikor 10 G nehezedik az emberre, de ott nagyjából föladta, hogy: "a vérnyomáseséstől már 4-5 G-nél csőlátása lehet a versenyzőnek, sőt fekete-fehérben kezdenek el látni, tudják, az olyan, ahogy mi néztünk tévét még a 70-es években". De ha azt mondta volna, hogy "olyan, mint amikor az ember önszántából magára húz egy hétemeletest", akkor sem tudtuk volna jobban felfogni, milyen is lehet a bűvös 10 G. Az viszont biztos, hogy ők odafent megcsinálták a lehetetlent: csúnyán betéptek egy iszlám országban, nyilvánosan, kamerák előtt.)
A nap megkoronázásaként az is kamerák előtt zajlott, hogy amikor a díjátadóra felvonultak a helyi, vélhetőleg védnöki szerepben érkező, nagy tekintélyű sejkek, és a sajtó fotózni és filmezni kezdte őket, a legtöbben egyszer csak a magyar tábort kezdték venni, amikor az kitörő lelkesedéssel fogadta a háttérben feltűnő Besenyei Pétert. Ennél már csak az volt sokkal kellemetlenebb, amikor a díjkiosztó végeztével a kommentátor bemondta, hogy "és most a versenyzők készségesen állnak az autogramkérők szolgálatára", mire a népek (sokfélék) megrohanták Besenyeit, a győztes meg zavarban álldogált egymagában.
A mi Péterünk harminc percen keresztül aláírt, fotódzkodott, s közben elárulta, hogy sajnos már az elején látta, hogy nem jó a gépe, akármit csinál, gyengébb, lassabb, mint a többieké, sőt, még az előző gépénél is kevesebbet tud, úgyhogy valószínűleg vissza is fog ülni a régibe. És amellett, hogy így is negyedik lett a tizenkettőből, olyan mérhetetlenül szerény, készséges és alázatos volt mindvégig, a szurkolók pedig olyan tisztelettel és hálával vették őt körül, hogy csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni: "Bárcsak_""
